A cigaretta és én

Késő éjszaka volt, talán én voltam az egyetlen, aki ébren volt a Gellért-hegyen.

Egy különösen barátságtalan szakkönyv angol fordításával birkóztam. Olyan szöveg volt ez, amelynek minden szavához külön etimológiai szótár kellett volna. De az ilyesmi akkoriban ritkaságnak számított – talán ha az Egyetemi Könyvtár kézikönyvtárában akadt belőle egy példány, az meg csak nappal volt nyitva. Nappal viszont egy kérdőív csavaros szerkezetén dolgoztam fiatal kutatóként, épp annyi pénzért, amennyit korábban, tanfolyamos ápolónőként kaptam.

Maradt hát az éjszaka. És a másnapi leadási határidő, amivel nem lehetett játszani. Ha elkések, legközelebb nem kapok munkát.

Elnyomtam a csikket, és a csomag után nyúltam. Szimfónia volt, csinos piros lanttal a tetején, még celofán is védte, nem úgy, mint a szürke Munkás cigarettát. Megzörgettem. Semmi. Üres.

Megfagyott bennem a levegő. Hogy fogom így befejezni az utolsó fejezetet, ha csak a keserű füst tart ébren? Időre készen kell lennem. Mert a megbízások valami nagyon egyszerűt jelentettek: azt, hogy a lakbéren és az élelmen túl talán marad egy kis pénz másra is.

Például egy szoknyára.

Évekig egyetlenegy szoknyám volt. Egyszer egy férfi kollégám meg is kérdezte a folyosón:
– Ida, neked csak ez az egy szoknyád van?

És a legrosszabb az volt, hogy igen. Csak az az egy volt.

Nevezzük aminek akarjuk az érzést, ami akkor, a kiürült cigarettásdoboz felett elkapott. Düh volt? Elkeseredés? Mindegy is. Valami végérvényesen megváltozott. Ennek vége. Nem létezik, hogy a cigarettán – vagy annak hiányán – múljon a jövőm. Egy új szoknya? A megélhetésem? A szabadságom? Zsebre vágtam a tollamat, és visszaültem a gép elé. Füst nélkül is megcsinálom.